Apr 26, 2011

Már megint Sajou fonalak...

Na hogy van az, hogy az ember bebotladozik a kézimunkaboltba és megrendel egy egész doboz (12db) fehér csipkefonalat? 80-as Sajou hajócsipkéhez és vert csipkéhez. Nem vagyok normális. De már olyan régóta akartam... nem tudom, mi a fene ütött belém, bementem és megrendeltem. Előre meg volt fontolva, hogy most nincs rá szükségem, mégis bevitt a lábam. Azt hiszem a "jövő héten fizetés" és a "végre megint ember lettem, van bankszámlám" tudata ilyen radikális lépésre kényszerített... még be kéne fejezni a párnán lévő 20-as fonallal készülő vert csipke terítőt, aztán ucci neki 80-assal... de még terveim vannak, csak időm nincs. Viszont ma túljutottam  a próbaidőn! A bácsi nagyon elégedett velem, másfél hét után bedobott a mély vízbe (egyedül a húsvéti hétvégén), és egész jó kis forgalmat csináltam, semmi hiba, minden rendben volt, elégedett vendégek, elégedett főnök. Mások egy hónap alatt tanulnak be, én meg a húsvétot másfél hét után megcsináltam. Mondtam, másfél hét? Ha mindez az egész nem franciául lett volna, három nap alatt megtanultam volna. Úgyhogy szokás szerint nem vagyok megelégedve magammal, de ez már a beteges maximalizmus. Na mindegy, megyek aluszkálni. Semmi kreatívkodás a héten, amikor nem alszom vagy dolgozom, akkor ágyban heverészve Malausséne-éken röhögök (Daniel Pennac nagggggggyon jó, nagggggyon vicces regénysorozatának utolsó magyarul megjelent részén, a Zabo királynőn). Ja, és a cicamasszázs-kötelességemnek is eleget kell tennem minden reggel a kerti tigris követelésére. Fontos meló!

Apr 23, 2011

Sztereotípiák

Kedvenc témám:) Tegnap bevágtat a hotelbe egy kistermetű nőci, levág elém egy bugyis mappát, benne internetes foglalás után kinyomtatott papír. Szó nélkül. Az ablakon át láttam, hogyan parkol a kocsi, amiből kiszállt: az eleje a járdán, a vége keresztbe az úttesten, tökéletesen elzárva a forgalmat... Nem volt nehéz rájönni, hogy az olasz család érkezett meg, akiket aznapra vártunk...  Persze egy mukkot sem értett, már meg akartam mutatni nekik, hol a parkoló, amikor a főnök kijött és szépen olaszul elmagyarázta, hogy az utcában, amit éppen elzártak, rögtön balra az első nagy kapu lesz a parkolónk. Látszik is, mert a házhoz tartozik. Nőci elcsörtetett, én közben előkészítettem a papírokat, aztán várunk... várunk...várunk... mondom, hát ha 100 csomagjuk is van a kocsiban, az sem tart ennyi ideig! Kimentem megkeresni őket, szőrén-szálán eltűntek! Álldogáltam kicsit a parkoló és a bejárat között, amikor megjelenik a nőci, a kocsi teljesen másik irányból érkezett, nem találták meg a parkolót. Elvezetgettem azon a 10 méteren, megmutattam, hogy működik a kapu, beálltak... őőőő.... lennének szívesek csak egy helyet elfoglalni három helyett?? Vannak más vendégeink is... Nem bírtam, úgy röhögtem, mire visszaértem.
Következő jelenet. A hónap elején megszállt nálunk egy hétre egy sofőr. A főnöke (egy igen nagy cég tulajdonosa, továbbiakban felfújt hólyag) persze a Carltonban, de törzsvendég nálunk, ezért a sofőr nyugodtan távozhatott fizetés nélkül. Másfél hete ott volt várt a számla, tegnap végre jött a felfújt hólyag kifizetni. A főnököm ezt maga intézte, ezzel a pasival nem lehet ám viccelni, bénázgatni, hogy most le kell húzni a kártyát vagy be kell dugni a gépbe, upsz, félrenyomta, hihi, bocs, új vagyok. Letette felfújt hólyag elé számlát, de addigra az már nyújtotta a villogót bankkártyáját. Felfújt hólyag rá se pillantott a tőle jobbra lévő számlára, miközben a főnökömnek vontatottan magyarázta, hogy majd a sofőrnek kell három hétre egy szoba, rátette a jobb kezét, majd a filmekben a dühös főgonosz mozdulatával még mindig az asztalon tartva a papírt, anélkül, hogy felemelte volna a kezét, összegyűrte, majd rám se pillantva nyújtotta nekem a galacsint (jé, ez észlelte, hogy én is ott vagyok???). Jó, hogy nem vertem be az államat az asztalba, amikor az leesett. És csak tátott szájjal néztem, persze gyorsan kidobtam a számlát. Vajon előbb volt meg neki ez a kegyetlen mozdulat és ettől lett akkora valaki, vagy miután valaki lett, belerázódott a szerepébe?
És a harmadik. A párizsiak, akiket tényleg szagról lehet felismerni. Úgy ki vannak nyalva, mintha a Sikeres emberek újság címlapjáról léptek volna ki. Megérkezése utáni órában kétszer hívta a recepciót a seggfej, kell neki ez, az, amaz, miért nem működik a telefon (bocs, elfelejtettük bekapcsolni a szobákban tél óta, mindenki a mobilját használja), mi a száma a mittudomén melyik étteremnek (gugli-guglizok már, elnézést, hogy három márodperccel tovább tart!!), miért nem a főnököm veszi fel a telefont, ja, hogy már elment... Persze a legdrágább szobát vették ki, és a gyereknek sem a hozzá kapcsolódó kisebb standard szobát, hanem a mellette lévő superiort. Igen, mindenki figyelmeztetett, hogy a párizsiak a legnagyobb seggfejek, akik mindent elvárnak most és azonnal és semmi sem jó nekik. Sztereotípia...

Apr 19, 2011

Mindig csak előre kell nézni, a fal felé.

Azért baromira frusztráló, hogy az albérlet, amit találsz max fél évre van, aztán talán, meglátjuk, mások határozatlan idejű munkaszerződést kérnek (előbb találok egy gyémántbányát a parkban, amikor kapargatom a földet...), mert szezonális szerződésre csak szezonra adnak itt lakást. (JB-t meg sem említem, szeptember óta dolgozik három hetes szerződésekkel, de ő most várakozó üzemmódban van, jóváhagyják-e a továbbtanulást és mikor) Vagy fizess két hónapot az irodának "közvetítésért", plusz ezt, azt, amazt, és persze nekik is be kell mutatni a szerződést, vizslatják az időtartalmát, számolják, ha vége lesz, mi lesz velem. Kemény világ, egy hete kezdtem el dolgozni, már a bankban is az ujjain számolta az ügyintéző, hogy lesz-e munkanélkülim, hogy kihúzzam a következő szezonig... (állítólag lesz, taps, üdvrialgás!). Legalább az illúziót hagyta volna meg, ami az új munkával belémköltözött arra a röpke egy hétre, amíg olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam gondolkodni...
Mindeközben a lakások, házak nagyrésze üresen áll, mert a gazdag emberek megveszik nyaralónak, aztán évente ha két hetet ott töltenek. Az idősebbek, akiknek már kirepültek a gyerekeik, ülnek a hatalmas házaikban egyedül. Ők még megtehették, hogy vettek házat, mi meg még egy nyomorult albérletet sem tudunk fél évnél továbbra kapni. Feketén talán, bármiféle biztosítás nélkül, de köszönöm, egyszer már volt részem ilyenben, nagyon égett a lábam alatt a talaj, nem kívánom senkinek. Persze itt könnyebb a helyzet, ha egyik napról a másikra kidobnak, akkor még mindig itt vannak JB szülei, mehetünk hozzájuk vissza (de akkor megint hol vagyunk? Ugyanott, ahol kezdtük, mintha el sem költöztünk volna). Arról nem is beszélve, hogy minden egyes albérletcsere igen megterhelő anyagilag és mentálisan. 
A szemben lévő házat legszívesebben felrobbantanám, háromszor akkora, mint JB szüleinek a háza, németeké, csak az augusztust töltik itt, éjszakánként hangosan mulatozva, egyébként mindig zárva van. Ja, de azért tavaly jöttek, hogy esetleg fizetnének, hogy levágják a kertünkben álló fák lombjait, mert eltakarják a kilátásukat (dögölj meg, ha nem akarsz fát látni, maradj a rohadt városodban). Addig nyaggatták JB apját, amíg az beleegyezett, hát igen, túl magasak már, mi van, ha kitörik, blabla, legalább így nem kell fizetni érte, blabla. Most levágták. Itt bámulok 10 csonka fát meg mögöttük egy augusztus óta üresen kongó, hatalmas, lezárt házat. De legalább lesz kilátásuk, amikor jönnek majd fél év múlva... én meg vakarhatom a fejem, hogy de jó, találtam egy albérletet szeptember végéig, és van munkám októberig, előttem az élet!
Azt hiszem, valamit nagyon elszúrtam. Vagy mégsem, hiszen nem vagyunk egyedül, az összes kortársunk hasonló cipőben jár. Mindegy, megoldjuk, csak most kiborított a fák maradékának a látványa. Most pár évig nem nagyon készül majd hasonló kép az ablakból...

Apr 16, 2011

Hétvége

Igazából most az orromat fájlalom, mert délután felhívott a román lány, akivel a franciaórán összebarátkoztam, hogy Cannes-ban vagyok-e, és mivel épp kijöttem a dolgozóból, vagyis ott voltam, ezért kiültünk a Croisette-re dumálni (az ingyen székekre, naná, persze, hogy nem a drága kávézókba:)). Észre sem vettem, hogy három órát ültünk, és most egy paradicsomot megszégyenítően piros a fejem és fáj az orrom. Kicsit hülyén alakult, hogy a hétvégén is dolgozom ezen a héten, szóval 7 napos lett ez a hét, eszméletlenül fáradt vagyok. Pedig nem olyan nagyon nehéz munka, még csak most kezdődik a szezon, nincs sok vendég. Az adminsztrációs része már majdnem megy, inkább a francia az, ami kifáraszt iszonyatosan. És állandóan cseng a telefon, és mindenki franciául beszél. Ma rámparancsolt a főnökbácsi, hogy vegyem fel a telefont és beszéljek. Számkijelzős, láttuk, hogy nem külföldről hívnak, de nem kegyelmezett. Túléltem, egyszerű volt: a pasi törölte a foglalását. Ezután a főnökbácsi mondta, igazam van, jobb, ha nem veszem fel inkább a telefont.
A másik nagy bajom, hogy az orosz-francia billenőkapcsoló még nincs bejáratva a fejemben, egyszerűen képtelen vagyok hirtelen váltani, fura. Majd belejövök, csak nincs kivel gyakorolni. Hétfőn majd akkor a gyommentes blogot is megetetem, mert azért van termés:) kicsi, de szép dolgok készültek:) de most lusta vagyok fényképezni (meg már sötét is van).
Az olvasókám megint inaktív üzemmódban van, amint leülök egy könyvvel, hangoskönyvvel, puff, alvás, nincs vita. A buszon is szunyálok oda-vissza. Nem baj, ennyi belefér, legalább van munkám. És mennyire jófej a főnök! Félek elkiabálni, mindig keresem, hol itt a csalás, az eddigi tapasztalatok paranoiássá tettek már. Tökéletesen ellentéte annak a szemétdombnak, aki a legutolsó munkahelyemen kikészített. Egyszerűen el sem hiszem, hogy ilyen is van. De a takarítólánnyal dumáltunk ma, aki már pár éve ott van, ő is imádja a helyet és a főnökbácsit, mondta, hogy mennyire szereti a munkáját. Kicsi, családias, meleg légkör, ahol mindenki kedves mindenkivel és a főnök odafigyel az alkalmazottaira. Hát van ilyen is? Úgy tűnik!! Lekopogom. Kopp-kopp:) 
(a telefonnal készült nagyon rossz képen a lift látható, amiben legszívesebben egész nap utazgatnék fel-alá, mert olyan szép! A falak persze nem fehérek, mert semmi sem szürke ott*:)))
*ha valaki (nagyon) régóta figyelemmel kíséri a blogomat, talán néha írtam, hogy mennyire nem bírom a fehér és szürke falakat a rohadt irodákban, ahol eddig dolgoztam, ezért nálam ez kényes pont!:)

Apr 11, 2011

Jó hír:)

Hát újra dolgozó nő lettem. Felvettek az előző bejegyzésben említett hotelbe:) Ma már mentem, és ááááááá, kemény. Főleg, mert az egészet franciául magyarázza a pasi és elvárja, hogy franciául válaszoljak. És nem aprózta el, rögtön belecsapott a lecsóba, számlázás, adminisztráció. 1, értsd meg franciául, 2, értsd és tanuld meg, hogy kell mindezt csinálni. Olyan részletekbe belemegy, hogyan kell copy-paste-et használni az excelben. Pedig hányszor mondtam neki, hogy a számítógép jó barátom. Hulla vagyok, az agyam felmondta a szolgálatot. De hát majd kialakul, a lényeg, hogy van munkám. Jó ég, de fura! De cuki hely, szép, virágocskás, és most utálni fogtok: a recepciós asztal a tengerre néz!

Apr 1, 2011

Tudom is én?

ha még egyszer csatos táskát akarok csinálni, csapjatok a kezemre. Ha még egyszer beleszerelmesedek valami gyönyörű szatén anyagba, ami csudajól illik a táskához, amit éppen csinálok, csapjatok a kezemre. Iszonyatosan meg kell erőltetnem magam, hogy befejezzem a kövér, mihaszna angyalkás táskámat, utálom összevarrni, utálom az egészet már. Utááááááálom. Pedig valamit le kéne már tenni az asztalra, alig produkálok mostanában valamit, pang a gyommentes blogom. Ilyen napokon vagyok képes nem csinálni semmit, csak bámulni kifele a fejemből, vagy automatán végezni a feladatokat, mert már minden idegesít.
Pedig tegnap jókedvem volt, JB-nek szabadnapja volt, elmentünk autóval a hegyekbe, 1200 méter magasan még volt hó, milyen vicces egy szál pólóban hógolyózni!:) Főleg jó kedvem volt, hogy megjött a nyelvvizsgám eredménye, 95% lett, amire nem számítottam. Persze a legtöbb pontot a fogalmazásnál vontak le, de az sem volt vészes, 22,5 a 25-ből. A beszédértésnél vontak le még két pontot, mert az egyik reklámot nem értettem, mert gyors volt, sok információ, én meg végigköhögtem az első meghallgatást. És fél pontot vesztettem a beszédnél. Belefér:) Aztán ma már vissza a keserű valóságba. Munkát kell találnom. Az A2 vizsga igazából nem egy nagy durranás. Persze az itteni elvárások sokkal magasabbak, mintha ugyanezt a vizsgát bárhol máshol csináltam volna meg, de mégis, talán ha alapfoknak felel meg, na bumm. Azért még tápolhatnám kicsit az önbizalmamat, jobb eredményt értem el azokhoz képest, akik több éve itt élnek, nem novemberben kezdték a tanfolyamot, hanem jóval előbb és franciául beszélgetnek a férjükkel/barátjukkal. Én meg nem, nem tudunk leszokni az angolról. Szeretném megkapni azt a recepciós állást abban az aranyos kis hotelben, annyira tetszett a hely. Nagyon szeretném, de ez most már nem tőlem függ, az egyetlen, amit tehetek, hogy megpróbálok pozitívan gondolkodni, hátha tényleg működik az a hülyeség, a bevonzásos meg titkos gondolatok. Szánalmas, mi?:) A kép pedig bizonyíték, hogy igen is tudok mosolyogni és nem csak állásinterjún, zavaromban. Meg hogy használom a magyar népmesés tarisznyám:)