A kreatívkodásom mértéke megütötte a béka hátsófelét. Szegény béka erre nagyon brekkentve felugrott és elment. Mielőtt számonkérné bárki is a nyaralási fotóimat, azt feltételezve, hogy ezért nem jelentkeztem, és ezért nem készítettem semmit, és ezért nem kommentáltam senki blogját, hát sajnos szomorúan kell közölnöm, hogy nem voltam sehol. Hacsak nem egyszer, amikor menekülésképpen felültem az első vonatra, és meg sem álltam a szomszédos fővárosig, Brüsszelig. De még aznap visszajöttem, mert hát nem maradhattam. És rögtön megszerettem Brüsszelt, mert végre nem az az átkozott, lapos, holland táj fogadott. Rájöttem, mennyire idegesítő, ha hónapokon át nem látsz egy vacak dombot sem. Mondjuk pesti gyerek lévén nekem valahogy hozzátartoznak a tájhoz a hegyek-dombok. Meg azért is a szivembe zártam Brüsszelt, mert franciául beszéltek hozzám, és a feliratoknak csak a fele volt holland. A fene, én imádom a franciákat, a nyelvüket, az embereket, a hímzéseiket, a filmjeiket, a könyveiket(jó, OK, ez Belgium volt, ne menjünk bele ebbe, a lényeg, hogy nem csupa holland.) Összehasonlításképpen: egy év alatt Hollandiában egyszer volt, hogy valaki odajött hozzám ismerkedni, és soha senki nem füttyentett vagy kiáltott utánam az utcán. Itt 5 óra mászkálás alatt 5 vagy 6-szor vették észre létezésemet, próbáltak velem beszédbe elegyedni, ezek után istenemre mondom, úgy mosolyogtam minden pasira, hogy már szemérmetlen, ledér nőnek éreztem magam. Most nem a szépségem állandó magasztalását várom el, hanem egyáltalán azt, hogy ne érezd magad láthatatlannak. Észrevették, hogy ott vagyok! Észrevették, hogy létezem! Ezután olvastam Oláh Ibolya interjúját a neten, ahol mondja, hogy ő legszívesebben Hollandiába menne, mert ott érezte egyedül, hogy nem néznek rá rossz szemmel, amiért roma. Én ezt kijavítanám: ez az az ország, ahol észre sem veszik a másik ember létezését, vagyis tökmindegy, hogy az az olcsó munkaerő ott most fekete, fehér, roma, sárga, zöld, meleg vagy hideg (azt azért ne felejtsük el, hogy erősen a jobb oldalra billen itt a mérleg, és tapasztalatom szerint a hollandok mélyen rasszistábbak, mint bárki más Európában, és a rózsaszínű cukormáz alatt borzalmasan büdös itt sok dolog). Meg még egy pozitív tulajdonságát fedeztem fel Belgiumnak: tudtam venni egy igazi, saját példányt a De fil en aiguille-ből!! Tényleg gyönyörű egy újság!!! Egyébként nem volt internetem otthon. Meg most már nincs munkám, úgyhogy onnan sem tudtam internetezni. Végül átmentem a szomszédokhoz, és megkértem, hadd használhassam az internetüket, mert nem tudok munkát találni anélkül. Szomorúan tapasztalom, hogy internettel sem találok. A szomszédaim franciák:) Ez mondjuk globális jelenség: az embernek gőze sincs róla, kik a szomszédai, aztán kiderül, tudnak segíteni, jófejek, és barátokra teszel szert! Én bekonfiguráltam a routerüket, mert a srác azzal szenvedett, a másiknak adtam egy programot, ők adtak internetet, és több, mint két órát elcseverésztünk. Ennyit a közösségről. Vannak közösségi szájtok, tudod, hogy ki hímez Japántól Amerikáig, de lövésed sincs, ki lakik a szomszédban.
És nincs többet munkám. "+%/+*!*%. =!/% <- ez itt a káromkodás, a kesergés, a siránkozás és a gyűlölködés. Mindegy, lesz jobb, naná, hogy mégszép (jelen pillanatban nem hiszek benne, de hát végülis, muszáj lesz)
Azért, ha már volt otthon minden hozzá, három hét alatt összehoztam magamnak is egy olyan táskát, amit annyira irigyeltem a barátnőmtől (igen, a múltkor ez a típus alig egy nap alatt megvolt):